Elbúcsúzott egyetemünktől Tátrainé dr. Körmendy E. Katalin

Újabb kollégánk vonul nyugdíjba tanszékünkről. Tátrainé dr. Körmendy E. Katalin docens Asszonyt az év végi utolsó kari értekezleten, a Kautz Konferencia záróprogramján búcsúztatta el egyetemünk, azon belül karunk tanárai, munkatársai. A Tanárnő búcsúzóul megosztotta az egybegyűltekkel gondolatait, amit harminchét év tanítással eltelt évére visszatekintve gyűjtött össze. Alább közöljük az ott elhangzott szöveg egy hosszabb terjedelmű változatát, amelyet tanítványaival is megosztott utolsó óráin. Kívánunk a Tanárnőnek számos aktív, de az őt megillető pihenéssel egybekötött hosszú, boldog évet! 

A díjátadó ünnepségről képeket töltöttünk fel a Galériába. 

Búcsúzom
2009. tanévzáró

Tátrainé dr Körmendy E. Katalin

„Utolsó óra, utolsó nap, utolsó órán nem fog a kréta, nem fog az agy, utolsó óra a diáknak kincs, utolsó órán feleltetés nincs!” – Nem tudom szokás-e még ezt a rigmust a táblára írni. Amikor én voltam kisdiák, bizony, felírtuk, sőt körberajzoltuk virágokkal, véletlenül se maradjon hely valami új ismeretnek, új feladatnak. Majd kezdő tanárként én is ezt olvashattam a tanév utolsó napján akármelyik osztályba léptem. S talán olvashatnám idén is, ha még mindig középiskolában dolgoznék, de immár harminckettedszer a felsőoktatásban zárom a tanévet. Összességében – tanárként – harminchetedszer, és most utoljára. Ez a legutolsó óra számadásra késztet.


1955 karácsonyán (még nem töltöttem be a hatodik évemet) kaptam egy mesekönyvet: Kati öltözködik. A főszereplő, a druszám, egy háromgyerekes család középsője. Szeretne nagy lenni, mint iskolás bátyja, de még otthon van (nem óvodában!) édesanyjával és a rácsos ágyban gőgicsélő kistestvérrel. A még ma is őrzött könyv egyik fejezetében Kati ráveszi édesanyját, játsszon vele iskolást; hogy később ő ültesse sorba babáit, mackóit, és ő legyen a tanító néni. Azt hiszem, itt dőlt el az én sorsom. Még iskolába se jártam, de már tanítani akartam.

Évek múlva azt is megtudtam, édesanyám is erről álmodott, de a háború másképp rendezte a dolgokat. Tanító volt édesapám keresztanyja, édesanyjának egyik testvére. Tanárkodott – igaz csak rövid ideig – édesanyám édesapja is az egri fiú Felsőkereskedelmiben banki állása mellett. (Az a bizonyos alma, talán, nem esett olyan messze a fájától.)

Tanítással múlattam az időt 1956 őszén a pincében is. A nagy budapesti bérházban én voltam az egyetlen gyerek, akinek hiányzott az éppen csak elkezdett iskola. Ki is nevettek a többiek, és nem akartak kötélnek állni, amikor azt ajánlottam nekik, játsszunk iskolást. Végül a felnőttek sajnáltak meg. (Lehet, hogy nem is engem, hanem várandós édesanyámat, hogy egy kis nyugta legyen.) Természetesen ebben a játékban én nem a diák voltam, s nagy határozottsággal akartam megbüntetni „az óra alatt beszélgető tanítványaimat”. Pofon lett a vége, édesapámtól kaptam. (Három esetre emlékszem, ez volt az első.)

Ahogy nődögéltem, tanáraim észrevették tehetségemet (?), indíttatásomat (?), akarásomat (?), és a felső tagozatban már rám bíztak néhány a tananyaggal nehezebben boldoguló, nálam alig fiatalabb iskolatársat, akik „tanítványaim” lettek. Még egy kis zsebpénzt is kereshettem ezzel. Ennek ellenére a pályaválasztáskor falakba ütköztem. A római katolikus gimnáziumban szerzett érettségi a szocializmusban nem volt jó ajánlólevél a tanító-, a tanárképző intézményekbe. De nemcsak az egyetemek, főiskolák (na és az ország) „fura urai” gondolták úgy, hogy egy hívő kereszténynek semmi keresnivalója az oktatásban, hanem édesapám is. Természetesen ő a másik oldalról közelítette meg a kérdést: Isten-hitben nevelkedve miért is akarok én istentelen helyen dolgozni. Így postás lettem, felvevő a Budapest 23-as postahivatalban a Margit-híd budai hídfőjénél. Majd egy évvel később, munkahelyem javaslatára – mert a színjeles érettségi mégiscsak valami – a Közgazdasági Egyetemre jelentkeztem, ahol először esti tagozaton pénzügy-szakos, majd levelező-tagozaton tanári diplomát szereztem.

A tanárkodással azonban nem vártam meg második oklevelem kézhezvételét. Amikor pénzügy-szakosként a harmadik tanév vége felé közeledtem, az ország összes közgazdasági szakközépiskolájába levelet írtam: tanítani akarok. Természetesen felsoroltam, hogy addig milyen tárgyakat hallgattam az Egyetemen, ill. hogy milyen eredményeket értem el. Két helyről érkezet válasz, mindegyik nemleges. Várjak, amíg meg lesz a képzettségem, bíztattak kedvesen. A harmadik helyről viszont – alig valamivel az új tanév kezdete előtt – számomra kedvező válasz érkezett: várnak. A hívást szóban kaptam. Az igazgató úr személyesen jött el. Szemeimet becsukva máig látom azt a nyári hétköznap délutánt. Már hazaértem a munkából, éppen hímeztem. Csöngettek. Egy rövidnadrágos, bakancsos, hátizsákos, pipázó középkorú idegen állt az ajtóban, nekem megszólalni sem volt időm: „Jön Kecskemétre?” Repültem.

A kecskeméti Közgazdasági Szakközépiskola1 – akkor – az Új-kollégiumban2 működött. Első órámat a díszteremből leválasztott tanteremben tartottam. A terem padlóját néhány lépcsőnyivel megemelték, így az osztályba lépve tanítványaimat a fejem fölött láttam… Aztán jött az első feleltetés. Én nem ismertem a gyerekeket, – idegen voltam a városban –, de ők jól ismerték egymást, sokan jöttek ugyanazon általános iskolából, lakótelepről, tudták kik nyertek már korábban tanulmányi versenyeket és így tovább. Nos nekem sikerült a városi kis-zsenit kihívni, és hármast adni neki. Jóindulattal hozzátettem – volt kitől tanulnom! – a következő órán javíthat, hiszen új iskola, új tantárgy, új tanár, új követelmények. Ezzel meglapoztam a hírnevemet. Végtelen szeretettel vettek körül diákjaim, akik, amikor már máshol tanítottam, akkor is visszahívtak kísérő tanárnak az osztálykirándulásra; így jártam életemben először Csehszlovákiában, azaz a Felvidéken.

A második tanévben már osztályt is kaptam. Most is hallom a tanévnyitói kitörő örömöt: „de jó nekik”, kiáltották a „nagyok”, amikor az igazgató úr felolvasta az új osztályfőnökök nevét. 2007 őszén volt a harmincéves osztálytalálkozójuk. Az iwiwen megtaláltak, meghívtak. Legtöbben csak néztek rám, aztán a nevemet hallva felsikítottak: „A kis herceg3!” Az osztályfőnöki órákon – ezt is tanultam! – olvastuk ezt a felnőtt-mesét, meg a Micimackót4 és még másokat. Miért mentél el, kérdezték a vacsora után megbátorodva, és sorban íratták velem alá verses-könyvemet, amit ajándékba vittem nekik.

Miért is tűntem el Kecskemétről? Mert értek kellemetlen élmények, ne részletezzük. Mert még nem voltam kész az önállóságra, hiányzott a család. Mert nagyon beteg lettem. (A második év második félévében többször voltam kórházban.) És hol folytattam? Budapesten egy olyan Közgazdasági Szakközépiskolában, ahol csak felnőttek tanultak, akik munka után délután négyre (ez volt a nulladik óra), ötre érkeztek és fél tíz-tízkor hagyták el az iskolaépületet. Volt ebben szépség és sok furcsaság, tanítványaim fele szüleim kortársa volt, kollégáim fele pedig nagyszüleimé. A legrosszabb azonban az volt, hogy hiába mentem vissza a fővárosba, szüleim lakásába, testvéreim5 közé, sosem akkor tartózkodtam otthon, amikor ők, „fordítva” éltünk. S közben, megértem az önállóságra is, egyre jobban zavart, hogy nincs saját helyem a lakásban. (Kilencen éltünk három szobában, melyek csak egymáson keresztül voltak megközelíthetők.) 

Mást kerestem, és találtam. Tanári képzettségem és postás múltam együtt kellett hozzá. Az akkor Győrbe költöző Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola6, a mai Széchenyi István Egyetem postaüzemi (ilyen irányú képzés ma már nincs) szakára kellett tanár. A szakalapító, egykori postai főnököm váratlanul, negyvenévesen, kismama lett. Maga helyett engem talált meg. Költöztem Győrbe, anyai nagyanyám és az ő szüleinek szülővárosába. Ide is repültem. Segített ebben, hogy lakást is ígértek az állás mellé. (A lakás persze nem készült el időre, így kipróbálhattam a kollégiumi életet – nem kívánom vissza –, és megismerhettem férjemet7, aki az intézmény egykori diákjából akkor már az intézmény dolgozójaként szintén a kollégiumban lakott.)

Azóta a gyermekekkel8 otthon töltött évek kivételével: tanítottam, tanítottam, tanítottam, és néha mélységesen elkeseredtem, de – Istennek hála –, időnként egy-egy nagy öröm további erőt adott. Most pedig a végére értem. Megkaptam az „obsitot”, szeptembertől kezdődik a felmondási idő, januártól pedig már „csak” a nyugdíjas élet. S a búcsú számadásra késztet.


Kiktől tanultam, mit tanultam? 
Bajor Ágostné9 Ilonka nénitől a betűvetés, a számolás tudományát illetve azt, hogy az iskola és a szülői ház csak együtt jut eredményre a gyermekek nevelésében. Emlékszem szív-dobozára. Abban gyűjtötte az édesanyáktól kapott leánykájuk jóságát dicsérő leveleket. (Máig bánt, hogy az én édesanyám nem talált engem olyan jónak, rendesnek, segítőkésznek, hogy legalább egyszer levelet írjon a tanító néninek.) 

Dános Gusztávné Ibolya nénitől a fogalmazást, és a régi iskolatársak összetartását. Köpenyem, – akkor csak kék köpenyben lehetett iskolába járni –, hímzett gallérjáról felismerte, hogy édesanyám is az angolkisasszonyoknál10 tanult, és én már nemcsak egy voltam a kisdiákok közül.
Román Józsefné Éva nénitől, a bizalmat, az unalmas ismételgetések hasznosságát. 
Tóth Béla tanár úrtól a szemhunyást; mikor kell elnézni egy-egy diák nem-készülését, mert tudjuk, a kihagyás csak pillanatnyi, és a kihagyás elnézése még nagyobb teljesítményre fogja ösztönözni tanulónkat. 
Baradlayné Judit nénitől, hogy szabad és kell szeretetünket is a ránk bízott diákokat, és szeretetünket ki is kell mutatni tanítványaink felé. Gyerekeim is abból a kötetből olvasták a Hetedik eclogát11, amit tőle kaptam (egyedül én) a nyolcadik osztálytól búcsúzva. 
Lenke nővértől, a rendet.
Erna nővértől, hogy ajándékot elfogadni is tudni kell (ő, sajnos, nem tudta elfogadni, és maga ellen fordította osztályunkat; a „visszafordítás” sok időbe telt). Ami nővértől a magyar irodalom szeretetét. 
Kiss diri bácsitól a matematika mellett a fontossági sorrendek furcsa felborításait (de igaza volt!), a rosszalkodó diákok melletti kiállás szükségességét és azt, hogy oda kell figyelnünk nemcsak arra, ami a tananyag.
A „nagy” Diri bácsitól, hogy magyar vagyok, hogy keresztény magyar vagyok, akinek ismernie kell hazája, egyháza történetét, és azt nagy kincsként tovább kell adnia. S sorolhatnám,… mind elmentek már… Ne haragudjanak, nem mindegyiküket tudtam itt felsorolni…

És mit tanultak tőlem a kecskeméti, a budapesti, a győri kisdiákok és öregdiákok, nappalisok, estisek, levelezősök, az iskolai és a magán tanítványok? Hogy őriznek emlékezetükben? És most nem az az érdekes, hogy kezem alól kikerülve öt-tíz vagy még több év távlatából tudnak-e hibátlanul legalább átlagot számítani és annak jelentését megfogalmazni. Nem. Bár igen-igen jó volt hallani az általam patronált tankör12 egyik találkozóján: „Elvégeztem Budapesten az egyetemi kiegészítőt. A főiskolai statisztika vizsgámat nem fogadták el, de nyugodtan mentem számot adni tudásomról, szinte tanulás nélkül. Mindent belénk vertél.” Hasonló jó érzés a múlt hónapban is ért. Lányom egyik barátnője, aki valaha Egyetemünk hallgatója volt (két szakon is szerzett főiskolai diplomát), gyeses kismamaként szintén az egyetemi kiegészítőt végzi, Sopronban. Főiskolai statisztika vizsgáját neki sem fogadták el, jött tehát e-mailben a kérés: „Kati néni, vegyél nekem egy te-könyvedet. Másból nem tudok egyedül felkészülni.”

Hogy mi az érdekes? Volt-e pillanat és ezt a pillanatot őrzik-e, amikor megértették, megérezték hitvallásomat: „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.”13 

Emlékeznek-e majd Horváth István erdélyi magyar költő meséjére: Egy téli estén a kisunoka az apótól kapott csuszából14 tornyot épített. „Nőtt a torony, keresztbe tett boronásan, és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban… Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt… majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem. Meg akartam ölni apót… Nagyapám ölébe vett, megcsókolta homlokomat. Hadd el, ne sírj, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. Mint apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsíratni.”15


Őrzik azokat a kis papírlapokat, amiken évtizeden keresztül verseimet kínáltam nekik. Eltették, vagy eldobták, és ha elveszett, sajnálják-e egy-egy emlékező pillanatban? „Gyermekeim vegyétek, és olvassátok! Iránytűtök legyen felnőtt holnapokban! Vigasztalás – el nem kerül – bánatokban! Válasz nap, mint nap új kérdéseitekre! Bizonyosság nehéz döntéseitekre! Anyám, vettem, olvasom, de nem találom!? Ne azt keresd benne, mit hallani akarsz, de azt halld meg, mit Atyánk mondani akar.”16

Olvasták-e faliújságomon azokat az újságcikkeket, regényekből, esszékből, versekből vett rövidebb-hosszabb részleteket, melyeket, ha középiskolai tanár lettem volna, az osztályfőnöki órán biztosan én olvasok fel nekik? „Az egyetemet ifjak ezrei keresik fel, többet nem azért, hogy a tudományból merítsenek, hanem, hogy a hasznos közéleti pályához a szükséges szaktudást elsajátítsák. Az egyetem pedig elvállalja a kötelezettséget, ő lesz a közéleti tömegtalpaló, az állami diplomabankóprés… Restelli elismerni, hogy ő nem a tudás tűzhelye többé és továbbra is tudományt akar tanítani, tudományt akar csinálni, de tömegeknek tudományt tanítani nem lehet… Az országút közepén nem nyílnak virágok.”17 

És közgazdász hallgatóként megszívlelték-e: „…az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehet ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”18
És ez a másik? „aki azt képzeli, hogy véges rendszerben bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy közgazdász.”
19

Tanultak-e példámból, férjemmel közös példánkból? Tanulhattak, hiszen hol jobban, hol kevésbé, de benne éltek családunkban. Voltak, akik megtapasztalták miattam a tanár-cserét, várandósan le kellett feküdnöm; voltak, akik megmosolyogták a – más megoldás híján – az órámon ülő kisiskolás beteg gyermekemet, amikor jelentkezve kéredzkedett ki… S volt, aki tanítványból legjobb barát, bérmaszülő, esküvői tanú lett… „Július volt, igent mondtál, holtomiglan, holtodiglan; holtodiglan, holtomiglan Isten előtt elfogadtál. Július volt, igent mondtál, a szeretet keresztjére, a mindennapok terhére engem, mikor elfogadtál. Július volt, igent mondtál, mind a ringató bölcsőkre, a belőlünk születőkre nékem, mikor esküt szóltál. Július volt, igent mondtál a családi nagy asztalra, a köré ülő csapatra vélem, mikor elindultál. Július volt, igent mondtál, holtomiglan, holtodiglan; holtodiglan, holtomiglan most újra – igen – mondjad hát!”20 

Megértették-e, hogy március 15-én, október 6-án, október 23-án és az anyák napján miért nem statisztika feladatokkal ér véget a gyakorlati óra, az előadás? „Magyar vagyok, nekem fontos, hogy legyenek még évszázadokig, akik édesanyjuktól tanulják meg azt a nyelvet, kapják meg azt a lelki töltést, mellyel megértik Petőfi lángoló sorait, Arany csodálatos balladáit, Kodály dallamait, s akiknek nemcsak egy emlékmű a Győr határában álló Radnóti szobor, akik felállnak Erkel zenéjét hallva, és telitorokból szent hitvallásként, vagy csendes szóval könyörgő imaként éneklik Kölcsey szavait: Isten, áldd meg a magyart!”21

Tanévet zárok – tanárként – immár harminchetedszer, és most utoljára. Ez a legutolsó óra számadásra késztet. A számadás lélekben folytatódik, gondolom, amíg csak élek. Jutnak majd eszembe történetek, esetek, emberek, jó és rossz pillanatok. Lesznek lelkifurdalásaim és mosolyaim. S talán lesznek – ketten már évek óta vannak –, akiknek pedagógusnapon egy szál virág erejéig, egy fohász elmormolásáig, egy gyermekeinek elmondott meséig, egy „nem is volt olyan rossz” – megbocsátásáig eszébe jutok.

Győr, 2009. május 10.

  1. Ma: Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskola
  2. A Református Egyháztól elvett, ma már visszaadott épületben
  3. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg.
  4. A. A. Milne: 
  5. Imre építészmérnök, felesége is, öt gyermekük és egy unokájuk van. Mária építőmérnök, férje is; három élő gyermekük, két unokájuk van, kettőt őszre várnak. József karosszéria-lakatos, hivatásos gépkocsivezető, egy szeretetotthon gondnoka, felesége tanítónő, öt gyermekük van. Rita banki hitelügyintéző, párja tanár.
  6. A vasutasok Szegedről, a gépjárművesek a Szerb utcából (Budapest), a villamosmérnökök Zuglóból (Budapest) költöztek az akkor elkészült épületekbe.
  7. Tátrai J. Attila villamosmérnök, az Egyetem laboratóriumának dolgozója, gyermekparalízis következtében hatéves kora óta tolókocsihoz kötött mozgássérült.
  8. Katalin Dóra tanítónő, hittanár, etikaszakos pedagógus, nevelőtanár és családsegítő tanár szakon diplomázás előtt; hetedik éve tanít, a Győri Római Katolikus Püspökség alkalmazottja: hittant oktat négy iskolában. Dániel Attila mentőápoló, egy hatéves kislány édesapja, párjával őszre várják a második gyermeket. Ádám Gábor Egyetemünk építészmérnök-szakos hallgatója, köztársasági ösztöndíjas, jelenleg Erasmus ösztöndíjjal Németországban tölti gyakorlati idejét. Zsófia Rita Egyetemünk másodéves közszolgálati-szakos hallgatója, köztársasági ösztöndíjas; fuvolát tanul (áthallgatással) Egyetemünk Varga Tibor Zeneművészeti Intézetében.
  9. Bajor Ágost: festő, grafikus. (Esztergom, 1892. szeptember 17.–Esztergom, 1958. október 11.) 1910-1916 között végezte Magyar Képzőművészeti Főiskolát, mesterei: Olgyai Viktor, Zemplényi Tivadar. Hagyományt és modernséget ötvöző stílusa olaszországi tanulmányainak hatására alakult ki.
  10. Női szerzetesrend, alapítója Ward Mária (1609) Az volt a célja, hogy az Egyháznak segítsen a hit terjesztésében és védelmében részben a leányifjúság nevelésével, részben más apostoli és szociális munkával. Magyarországra Pázmány Péter hívta a rendet 1628-ban. Jelenleg: 3 városban van 8 osztályra felnövekvő leánygimnáziumuk és kollégiumuk, hitoktatóképzőjük; hitoktatást és pasztorációs munkát végeznek egyházközségekben és egyetemi kollégiumokban.
  11. Radnóti Miklós: Hetedik ecloga: „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassú…”
  12. 1983-1986
  13. Újszövetségi szentírás 1Kor. 13,1-2
  14. csusza = a lemorzsolt kukorica maradéka
  15. Horváth István: Tornyot raktam
  16. Tátrainé dr K.E.K.: A Biblia éve (2008. jún. 22.)
  17.  Szent-Györgyi Albert (Budapest, 1893. szept. 16. – Woods Hall (USA) 1986. okt. 22.) 1937 élettani-orvosi Nobel-díj
  18. Wass Albert: A funtinelli boszorkány II. 6. old.
  19. Kenneth Boulding amerikai közgazdász, a gazdasági etika egyik nagy klasszikusa, ő dolgozta ki a modern tőkés gazdaság egyik alapvetőnek tekinthető kritikáját; 1968-ban megjelent tanulmányában úgy véli, problémánk abból ered, hogy a határtalan, nyitott térségek cowboyaiként viselkedünk.
  20. Tátrainé dr K.E.K.: Holtomiglan, holtodiglan - esküvőre, évfordulóra, (2003. jún. 25.)
  21. Tátrainé dr K.E.K.: Előadás (1995) egy a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen rendezett konferencián; a doktori cselekmény előzetese.

 

Tantárgyi információk

Válassza ki a beiratkozás félévét!
Válassza ki a nyelvet!
Válassza ki a szakot!
Válassza ki a szakirányt!
Válassza ki a tantervet!
 

Események

Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál (EYOF) 2017. július 23. - 2017. július 30.
Nyári ügyeleti rend 2017. július 27. 00:00 - 2017. augusztus 20. 23:00
Munkaszüneti nap 2017. augusztus 20. 00:00 - 23:55
Bejelentkezés a 2017/18. tanév I. félévére 2017. augusztus 23. 06:00 - 2017. szeptember 2. 23:55
Központi áramszünet 2017. augusztus 25. - 2017. augusztus 26.